Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa

A Világimanap története 3. rész - 1916-1930 között

1916-1930 - A bölcsesség és a kemény munka időszaka

Írta: Helga Hiller és Eileen King, 1998
Fordította: Szederkényi Kornélia, lektorálta: Csernenszky Lillyan, 2017

 

A világ kettészakadásától egészen a Világimanapig, kölcsönös partnerség köti össze a világ asszonyait.

1. Narrátor: A harmadik időszakban, az I. világháború és az 1930 közötti időszakból mutatunk be több oldalnyi fontos idézetet és néhány olyan összefüggést, amelyeket akkoriban mondtak ki vagy írtak le.

2. Narrátor: Kiemelünk néhány olyan fontos momentumot, amelyek megmutatják azt a hatalmas fejlődést, ahogyan a felekezetközi Imanap, Egyesült Imanappá alakult, ami így elvezetett a Világimanap létrejöttéig. Mindez látszólag néhány év alatt zajlott le. Ezek a szövegek, a források megjelölésével, mind azt mutatják be, hogy a nők mennyire hatékony szervezői voltak ennek a világméretű víziónak.

 

 

1916 Caroline Atwater Mason: Missziói Tankönyv – Világmisszió és Világbéke

Az első idézet abból a missziói tankönyvből való, amely az I. világháború közepén jelent meg, s következésképpen nők tízezrei tanulmányozták. A kérdés, amely nem csak az USA-beli, hanem más keresztyéneket is zavart, az a következő: „A történelem legnagyobb háborúja – a maga hallatlan brutalitásával, pusztításával és az emberi élet semmibe vételével - vajon tényleg azt jelenti-e, hogy a keresztyénség elbukott? Felmerül a kérdés, hogy nem válik-e értelmetlenné a béke és jóakarat üzenetét hirdető misszionáriusokat kiküldeni a világba, ha a keresztyénség a tényleges tettei által mond ellent a saját üzenetének?” Caroline Atwater-Mason azt mondja: A misszió és a béke elválaszthatatlanok egymástól, és e háború szörnyű valóságában minden keresztyénnek fel kellene idéznie a Béke Hercegének, Jézus Krisztusnak az üzenetét. Az író új elköteleződésre hívja a helyi közösségek asszonyait: korábban még soha nem látott erővel kell dolgozniuk a Keresztyéneknek a békéért, a misszió érdekében; és korábban még soha nem látott erővel kell dolgozniuk a misszióért, a béke érdekében. Közvetlen célunk legyen, hogy a helyi gyülekezetek egyaránt munkálkodjanak a békés társadalom és a missziói társadalom megvalósításán. Miután a háború véget ért, az észak-amerikai asszonyok komolyan vették ezt a felhívást, és sokféle módon tettek a béke megteremtése érdekében. „Isten jósága megnyit bennünket arra, hogy átérezzük mások fájdalmát és megjavítsuk azt, ami eltörött.”

 

A háború válsága

Ebben az órában szembesülünk egy, a Keresztény Egyház történetében példa nélküli válsággal, hiszen napjainkra a történelem legnagyobb háborúját az emberi életre való tekintet nélkül és a háborúk történetében páratlan kegyetlenséggel vívják; úgy tűnik, a nemzetek visszatérnek a primitív barbarizmushoz, azok a nemzetek, amelyek azelőtt évszázadokon át ismerték a Béke Hercegének vallását.

Igen, ez a mostani háború összehívja a világ népeit és szövetségben egyesíti őket a gyűlölet szövetségében. Ez a szeretet szövetségének alapos megerősítésére hív. A Királyság tanácsában azonban nincsen helye a kétségbeesésnek, kételkedésnek vagy a bukásnak. Korábban még soha nem látott erővel kell dolgozniuk a Keresztyéneknek a békéért, a misszió érdekében; és ugyanúgy korábban még soha nem látott erővel kell dolgozniuk a misszióért, a béke érdekében. A helyi gyülekezeteknek szintúgy a békés társadalom és a missziói társadalom megvalósításán egyaránt kell munkálkodniuk.

 

1920 Egyesülés

A világháború nyugtalanító tapasztalatainak egyesítő ösztönzése a közös imádságra és világbékére törekvésben

A világháború tapasztalatai a közös munka iránti újbóli elköteleződésre ösztönözte az egyesült államokbeli és kanadai asszonyokat. Ezért 1920-ban egyesítették a különálló Imanapjaikat az Egyesült Imanappal. Az Egyesült Államok asszonyai Nagyböjt első péntekét választották találkozójuk időpontjául és ehhez csatlakoztak két évvel később a kanadai asszonyok. Együtt – ez lett a hívószavuk, és újra felfedezték Isten szeretetének egyesítő erejét: ’Isten szeretete köt bennünket össze.’

A jelen kulcsszava az EGYÜTT. Megszületett egy nemzetközi gondolkodásmód és egy felekezetközi jövőkép. Misszionárius közösségek sok éve felekezetközi módon megrendezik, a Külföldi Missziói Imanapot és a Belföldi Missziói Imanapot. Most végre közösen adunk hálát, könyörgünk és járunk közben a bel- és külföldi missziókért. Nagyböjt első péntekét a Külhoni Missziók Női Testületeinek Szövetsége és a Belföldi Missziók Női Tanácsa választotta az éves Egyesült Imanap megünneplésének időpontjául. 1920. február 20-ának témájául ezt választották: A világ, amelyet Krisztushoz viszünk.

(Forrás: Világmissziói Folyóirat, 1920. január, 61. oldal)

 

1924 Keresztyén Asszonyok Világszövetségének víziója

A háború utáni években Helen Barrett Montgomery és Lucy W. Peabody inspirálták és vezették az ökumenikus csoportokba egyesült asszonyokat. 1921-ben Helen Montgomery az elsőként megválasztott női Elnök, egy nagy egyházi testület, az Északi Baptista Konvent élén. Három évvel később, ő az első nő, aki görögről angolra fordítja az Újszövetséget, és 1926-ban ő írja meg a Világimanap liturgiáját. Mindeközben sohasem feledkezett meg arról, hogy mindezekben ő a képviselője az egyházi asszonyoknak.

Lucy W. Peabody vázolja fel elsőként a Keresztyén Nők Világszövetségének a vízióját. Ő ezt egy világszintű női testvériségként képzeli el, amelyben mindenki egyenlő partner és ahol a nyugati nők a korábbi vezető pozícióikat tovább adják a világ összes asszonyának. A Világ-barátság egy fontos fogalommá vált, ahogyan azt más asszonyok és misszionárius írók megfogalmazták: „Most azok az emberek képviselnek értéket, akiknek látható tehetségük van a barátságra.”

Lucy W. Peabody víziója jelentős hatással volt arra, hogy láthatóvá váljon a közös imádság iránti elköteleződés és megszülessen a – mai értelemben vett – Világimanap. "Isten igazsága inspirál minket a látásra."

Mrs. Peabody, aki már negyven éve a női missziói törekvések vezéralakja, és akit „a mi szeretett prófétánknak és a szövetség látnokának” is neveznek, bemutatta a találkozón az általa elképzelt missziói munka csúcsponját: egy keresztény női szövetség megalapítását. „Semmi sem olyan hatalmas ebben a világban, mint amikor elérkezik az ideje egy csodálatos ötlet megszületésének.” Több ezer keresztyén nő áll készen arra, hogy egyesüljön … A leginkább lenyűgözőek a kelet vezető Keresztyén asszonyainak az üzenetei voltak, amelyekben ennek a nagyszerű ötletnek a támogatásáról biztosítottak… hogy közösen rakják le a tartós béke alapjait. Egy ilyen ügyhöz méltóképp járulhat hozzá a világ keresztyén női testvérisége olyan ügyekhez, amelyek alapvető jelentőséggel bírnak, és amelyeket a Keresztény nők ma keresnek,

(Forrás: Világmissziói Folyóirat, 1924. február, 140. oldal)

 

Az 1927 januárjában leköszönő elnök, E. H. Silverthorn asszony üzenete a következő volt: „Az evangélium üzenetének a misszió általi terjesztése az egész életre hatással van”.

A Külföldi Missziók Női Testületeinek Szövetsége 1927-30 közötti éves beszámolójából:

A missziói munka támogatása során az asszonyok számára egyre világosabbá vált, hogy az evangélium üzenete nem csak a belső, személyes valóságra irányul, hanem a minket körülvevő valóságra egyaránt. Ahogyan Katherine Silverthorn mondja: „Az evangélium üzenete az egész életet, és a benne lévő kapcsolatokat is érinti. Isten és az emberek felé. (Ez) … faji, nemzetközi, gazdasági, ipari és társadalmi kapcsolatokat jelent.” A missziós közösségek asszonyai különösen aggódtak a nők és gyermekek kizsákmányolása miatt számos ország új iparágaiban, valamint az Egyesült Államok bevándorlási törvényének rasszista elemei miatt, amely az Ázsiából érkezőket érinti. Ezek a nők megérezték az elköteleződésüket a közös cselekvés iránt, hiszen ahogyan írták: „Isten igazsága cselekvést követel tőlünk.”

Az összetett kapcsolatok korában egyre nehezebbnek találjuk a missziói tevékenységeink és érdekeink szűkítését, amelyet „missio per se”-ként (a misszió maga) szoktunk nevezni. Ha a ’misszió’ magába foglalja az evangélium hirdetését, az örömhírt, a bőséges életet, amelyet Krisztus azért jött, hogy nekünk adjon, akkor üzenetünk az élet minden területét és kapcsolatainkat is érinti. Isten felé és az emberek felé egyaránt. Ez utóbbi alatt egy nagyon széleskörű érdek értendő; faji, nemzetközi, gazdasági, ipari és társadalmi kapcsolatokat is magában foglal.

Azok a fiatal egyházak a Keleten, Afrikában és Latin-Amerikában, akiknek a növekvő, kiterjedő életük során számos ismeretlen szituációval való szembesülésükkor segítségre lenne szükségük, hol keressék a segítséget? .. Timothy Lew azt mondja: "Ha az egyház ezeket a problémákat saját területén kívül szabályozza, akkor nehéz elhinni, hogy a kereszténység üzenete vonzó legyen a gyakorlatias kínaiak számára.”

Erősen úgy érzem, hogy a mi kötelességünk a képviselőinket megtanítani a nemzetközi kapcsolatainkra és politikára való tekintettel, arra, hogy milyennek is kellene lennie a keresztyén és missziói hozzáállásunknak, illetve a keresztyéni hozzáállásnak az iparhoz és a békéhez. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyre törekednünk kell a Missziói Oktatásban.

 

A Nők helyzetéről és a helyi egyházi csoportokról

Napjainkban új látásmóddal és világos távlati jövőképpel kell, hogy rendelkezzünk. A gyors megoldást sürgető probléma miatt nem mindig lehetséges a „hosszú távú” szemléletmód.

Talán nem a szövetség funkciói közé tartoznak-e az olyan dolgok, mint, hogy együtt jussunk el a missziói vállalkozás teljességét magába foglaló világos látásra, hogy ez a missziói célok és küldetés koncepciójának tágulását eredményezze, illetve keresztyén elvek alkalmazását az élet minden területén?

 

1927 Az Imanap világméretűvé szervezése lelkes fogadtatásra talál

1926 második felében az észak-amerikai nők az imanapi szolgálat hírét annyi missziói térségbe és partnerhez juttatták el, amennyibe csak tudták, és közös imádságra hívták őket 1927. március 4-ére. 1927. januárjára ez a felhívás olyan lelkes fogadtatásra talált világszerte az asszonyok között, hogy az Imanapért felelős Bizottság bátran és nagy örömmel jelenthette ki: „Az Imanapunk mostantól Világimanap.” A Világimanap a közös imádkozás iránti elköteleződés, mert Isten jelenléte imádságra ösztönöz minket.

Az Imanap megünneplésében való részvételre kiküldött meghívó lelkes fogadtatásra talált, ennek eredményeként küldtük ki legelső felhívásunkat a Világimanap megtartására 1927. március 4-én.

Lelkes jelentések és kérések érkeztek hozzánk számos külföldi területről, rajongó nagyrabecsülésük kifejezésével egyetemben, a Világimanap létrejöttéről.

 

1928 Január – Bővül az imádkozók köre – rövidül az elnevezés „Világimanap”-ra

Az 1928 és 1929-ből származó idézetek az észak-amerikai Külföldi Missziók Női Testületének éves találkozóján lejegyzett Világimanapi Bizottsági beszámolókból erednek.

1928 Január:

Mély hálával fedezzük fel a Világimanapunkban rejlő növekvő erőt. Az elmúlt évben nagyon határozottan bővült ez az imaközösség. Az imádkozók köre gyakorlatilag a világ egészére kiterjed. Legnagyobb tanulságként megtanultuk azt, hogy inkább együtt imádkozzunk más bőrszínű és nemzetiségű nővéreinkkel, sem mint csak értük, így gazdagodnak tapasztalatink és felszabadul az ahhoz szükséges erő, hogy elvégezhessük a ránk bízott feladatokat.

Ezért a következőt ajánljuk:

A jövő év során, a világméretű imaközösségünk tervének a továbbfejlesztésén leszünk, és erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy ennek körébe azokat is bevonjuk, akik még nem csatlakoztak teljes mértékig a mozgalomhoz.

Ez a konferencia egy új korszak kezdetét jelentheti a női munkában, ha a nők nagyszerű testülete – amely olyan hűségesen áldozta az idejét, törődését és anyagi javait erre a missziói munkára a múltban – ennek a találkozónak a hatására fog cselekedni a feltétlen bizalom szellemében, az élő Isten vezetésével.

Számos ország, különböző bőrszínű és nyelvű asszonyai és leányai egyesültek 1927. március 4-én egy nagyszerű, a világot övező, közbenjáró imaközösségben.

Annyira izgalmas azt a rengeteg, önként írott levelet elolvasni, amelyek Indiából, Burmából, Kínából, Koreából, Japánból, Dél-Amerikából, Afrikából, Szíriából, Európából, a szigetekről, Kanadából, és az Amerikai Egyesült Államok minden részéről érkeztek, és amelyek elmondják ennek a napnak a támogató voltát, és kifejezik a világméretű megvalósulás felett érzett hatalmas örömüket.

Amikor csak lehetőség nyílik rá, az asszonyok buzgón osztják meg ezt az imaközösséget másokkal. Az elmúlt év során új kapcsolatokat létesítettek és egy széleskörűbb szertartást ígértek 1928. február 24-ére.

A bizottság megszavazta, hogy a „missziókért” szó elhagyásával rövidíti az alkalom elnevezését egyszerűen „Világimanap”-ra.

1929 Január:

A Világimanapnak a gyorsan növekvő ereje és befolyása – ahogyan azt szerte a világban a keresztyén asszonyok egyre szélesedő körében megfigyelték – elmélyíti a bizottság azon meggyőződését, hogy mindezidáig éppen csak a felszínét karcoltuk mindazon lehetőségeknek, amelyek ebben a mozgalomban benne vannak. Több száz – Egyesült Államok- és más országokbeli – gyülekezet bizonyságtétele van tele az afölött érzett hála kifejezésével, hogy milyen jelentőséggel bír a Keresztyén asszonyok számára ez a nap, az Istennek és a spirituális erőnek az újra felfedezésében; a felekezeti és rasszista korlátok lebontásában, egy csodálatos és segítőkész közösségben közelebb hozva egymáshoz az asszonyokat. Egy, a déli államokból érkezett levél jól kifejezi mindazt, amelyet sokan mások is megfogalmaztak, mégpedig a következőképpen: „Az olyan programok, mint a ’Határok Ledöntése’, rengeteget segít a különböző etnikumok jobb megértésben és azoknak a korlátoknak a lebontásában, amelyek akadályozzák a közösségünket Krisztusban.” Azokat a nőket, akik addig csak korlátozott ismeretekkel rendelkeztek más bőrszínű és nemzetiségű testvérikről, ez a nap ráébresztette annak a tudatára, hogy szükségük van a saját határaikon túlmutató, nagyszerű világra és ráébredtek önmagukra, mint akik szintén részei a világ nagyszerű női testvériségének. „Egészen beleborzongunk a világot körbejáró nagyszerű imalánc gondolatába” – írja egy koreai asszony. A Világimanap szertartásai által világossá vált a bizottság számára, hogy a látóhatár egyre bővül és egyre nagyobb ügyeket lehet elérni.

 

1930 Január – egy Világimanapi Bizottság felállításának a terve

Az egyik legmeglepőbb felfedezés, amit 1930-ban tettünk, már három évvel a Világimanap megkezdését követően az asszonyokban megfogant a Nemzetközi Világmanapi Bizottság terve. Azáltal is világméretűvé tették A Napot, hogy a koreai asszonyt, Helen Kim-et kérték fel a liturgia megírására. Így tehát már az 1930-as évek elején megformálódott a Világimanap alapkoncepciója és a legfontosabb dimenziói.

Látni fogjuk, hogy a Világimanapnak a világméretű szertartássá válása óta szükségessé vált, hogy ez a bizottság kettős feladatkört lásson el. Elsősorban azzal bíztak meg minket, hogy gondoljuk ki és tervezzük meg, mintha mi lennénk a világbizottság személyzete, képviselve az összes országot és figyelembe véve minden nézőpontot. Másrészről, mi voltunk a promóciós bizottság Észak-Amerika számára. Az első funkciónkat, amilyen hamar csak lehet, át kell adnunk egy – különböző országokból származó, kiemelkedő, nem feltétlenül Észak-Amerikában vezető pozíciót betöltő, keresztyén nőkből álló – bizottság kezébe. A Bizottságunkat azután Vegyes Tanácsként és Szövetségként fogjuk tovább vinni, hogy együttműködjünk a Világbizottsággal a programokkal és a tervezéssel kapcsolatban, Kanadával és az Egyesült Államokkal. Ennek első lépéseként úgy döntöttünk, hogy meghívjuk a Nemzetközi Missziói Tanács nőtagjait, hogy tanácsadó csoportként szolgáljanak a Bizottságban. Folyamatosan bővült az imaközösségünk világméretű köre. Közvetve és közvetlenül is eljutott hozzánk annak a híre, hogy a következő 33 országban tartották meg a napot:

 Japán, Afrika, Alaszka, Korea, Hollandia, Egyesült Államok, Kína, Lengyelország, Mexikó, Fülöp-szigetek, Magyarország, Puerto Rico, Sziám, Svájc, Brazília, Burma, Németország, Brit Guyana, India, Ausztria, Argentína, Új-Zéland, Franciaország, Chile, Ausztrália, Anglia, Hawaii, Perzsia, Skócia, Kanada, Törökország, Új-Skócia, Szíria.

 

1930 A szolgálat nemzetközivé tétele – a koreai Helen Kim az első nemzetközi szerző, aki az, „Amikor Jézus felemelkedtetik” (János 12:32) témával foglalkozott

Világbizottsági kötelezettségeinknek megpróbálva eleget tenni, bemutatjuk az 1930. március 7-ére előkészített liturgiát, amelynek anyagait három különböző nemzetiségű fiatalasszony állította össze: legnagyobb részben a koreai Helen Kim kisasszony felelős az „Amikor Jézus felemelkedtetik” című programért; a fülöp-szigeteki Esperanza Abellera írta az ’Imádságra hívás’-t; és az egyesült államokbeli Jean Paxton kisasszony készítette a ’Jézusra tekintés’ címet viselő áldás speciális szertartását. 

Az 1931. év programját az egykori Japán misszionárius, a Kanada állambeli, torontói Kathleen MacArthur kisasszony készítette el.

 

Kapcsolódó cikkek:

A Világimanap története 1. rész - A kezdetek

A Világimanap története 2. rész - Ökumenikus világnézet

A Világimanap története 4. rész - 1931-1999