Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa

„Boldog az, aki Isten országának a vendége!”

Részletek Baczoni Szilárdka Kata, szovátai lelkésznő bibliatanulmányából a nagy vacsora példázatához

 

Az emberi élet egyik nagy többlete az ünnep, amikor vendéget hívunk a házhoz. Ilyenkor megterítjük az asztalt, és az étel is kifejezi, hogy ez a nap nem olyan, mint a többi.

Meg szoktuk ünnepelni a sorsfordulókat: egy újszülött érkezését egy családba. Eljönnek a rokonok és ünnepi asztal várja őket. Ünnep az is, amikor valaki konfirmál, lakodalommal ünneplik az esküvőt, aztán a kerek házassági évfordulókról is családi összejövetellel emlékeznek meg, sőt, még a temetést is halotti tor szokta sokfelé követni.

Milyen szomorú, amikor az emberi élet hétköznapivá silányul, örömtelen lesz, ahol minden szűken van kimérve. Időnk sincs túl sok, aztán a türelmünk is mindig éppen fogytán van. A többi emberben sem az ünnepelni valót látjuk, hanem csak azt, aki jó esetben az ügyünket elintézi.

Minden zsidó úgy képzelte el Isten országának eljövetelét, Isten uralmának a beteljesedését, mint egy hatalmas nagy vacsorát, egy nagy lakomát. Ézsaiás próféta így szól erről: „Készít majd a Seregek Ura ezen a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból, lakomát újborokból, zsíros, velős falatokból, letisztult újborokból. ... Véget vet a halálnak örökre! Az Én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról.” (Ézs. 25. 6, 8)  Jézus feleletéből, azaz az egész példázatból kiderül, hogy nemcsak az a fontos, hogy egyesek majd kenyeret esznek Isten országában, hanem, hogy ezeknek már most el kell fogadniuk a meghívást!

De kik lesznek ott ezen az ünnepen, és kik nem lesznek ott? Erről szól a nagy vacsora példázata.

Egyszer megkeres bennünket is Isten, egyszer csak ott a hívása: Jöjj! „Minden készen van.” Mindenkihez más úton talál el ez a hívás.

Mivel találja magát szemben az isteni hívás? Mentségek és magyarázatok rendszerével. A meghívottak mindnyájan kimentésüket kérik, és sorolják – az egyébként rossz – kifogásokat. A meghívottak éppen most fontosabbnak tartanak mást, mint a vendégséget. Mentegetőzésük nem arra vonatkozik, hogy majd később dolguk végeztével eljönnek, hanem végleges a visszautasítás.

A mentegetőzések logikailag érthetővé teszik a hiányzást, de erkölcsileg nem fogadhatók el. Mindhárom szabadkozó nagyon fontosnak tartja azt, ami miatt nem megy el a vendégségre. Amit mondanak az a gazdagok önközpontú gondolkodásának felel meg. Mindhármat a birtoklás tartja vissza: az első kettőt a vásárlás, a harmadikat az, hogy éppen most tett szert feleségre. A birtoklási ösztönre épült önközpontú élet és Isten országa közti választás lehetősége jelenik itt meg.

Hány ember van ma is teljesen elfoglalva személyes kapcsolatok, emberi problémák ügyeivel! Az ember szinte hallja: “nem olvasom, nem tudok jönni, mert nincs rá időm”. Éppen építkezem, családi gondjaim vannak, sok a munkám, ott a megélhetés gondja, sok a folyamatban lévő elkötelezettségem, ott a tanulás, életem ügyei, majd legközelebb… Mindenkinek van - még ha átlátszó is, de van! – mentsége. És ezek mind valóságos, ténylegesen megoldandó feladatok, csakhogy a meghívást el lehet velük játszani, ha azok még Isten királyi uralmánál is fontosabbnak növik ki magukat. Az értékrenddel és a prioritással van a baj, amikor a hívás történik. Krisztusról neveznek minket keresztyéneknek, a keresztség pecsétje rajtunk, de minden más fontosabb, mint Ő? Azt szokták mondani, hogy aki nagyon akar élni, az eljátssza az örökkévalóságot. Pedig inkább arról van szó, hogy aki nagyon akar “élni”, az nem eléggé akar élni. Beéri azzal, hogy vágyait kergeti, és az életet összetéveszti azok beteljesedésével. Mikor aztán megszerzi, azt, amit olyan nagyon akart, rádöbben, hogy egészen más az íze, mint ahogy megálmodta. A birtoklás vágya mindig nagyobb, mint az öröme. Mert az életet az életben keresi, pedig az nem ott van. Az egy szinttel följebb, az Örökkévalónál van. Élet és örökkévalóság. Emberek feláldozzák az örökkévalóságot, annyira “élni” akarnak. Másoknál meg azt látjuk, hogy feláldozzák az életet, annyira vágynak az örökkévalóságra. Pedig ez a kettő a legszorosabban összetartozik. Aki az egyiket feláldozza a másikért, az mind a kettőt elveszíti. Az embernek minden pillanatban az “örök” nyílik meg. Nem kell érte küzdeni, nem kell jótéteményekkel kiérdemelni, jelen van: itt van Isten köztünk. Egyszerűen észre kell venni, hogy itt van mindnyájunk számára, mindig és mindenkinek. Csak meg kell, nyíljon a szemünk, csak meg kell hallani hívását, csak ki kell tárnunk a szívünket számára. Ezért az igazi élet isteni élet, és ezért az igaz Isten az életet szertő Isten. Tőlünk sem azt várja, hogy elvessük magunktól az életet, megtagadjuk, vagy sanyargassuk. De tegyük föl a kérdést: vajon szereti-e az életet az, aki habzsolja?

A hivatalosak nem kóstolják meg Isten országának eszkatológikus vacsoráját, tehát kizárják önmagukat a boldogságból. A hívásnak nem feleltek meg, érdemtelenekké váltak. “Mert sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak.”(Mt. 22, 14)

Amikor az ember visszautasítja ezt a meghívást, akkor egyetlen büntetése lesz – kimarad a nagy vacsorából. Ha nekünk tényleg nem ér meg az üdvösség ügye naponta legalább egy pár csöndes percet, ha egy héten egyetlen közösségben eltöltött órát sem akarunk erre szánni, akkor kit okoljunk azért, hogy kimaradunk abból, amit Isten nekünk készített? Hiszen kimaradni Isten királyi uralmából, vagyis az általa nekünk elkészített nagy vacsorából annyi, mint magunk felett ítélkezni elmarasztalóan.

Isten/Jézus Krisztus parancsára minden és mindenki engedelmeskedik, a szolga is, aki visszatérve jelenti, hogy még mindig van hely. A gazda harmadik parancsa az, hogy a szolga menjen ki az utakra és a sövényekhez, a város falain kívül levőket hívja be, mert fontos hogy megteljék a vacsoráló terem

Be akarja népesíteni országát és boldoggá akar tenni mindenkit. Ez a ház Urának a szíve. Ez az Atya szíve.

Ez az állandóan táguló kegyelem!

Ki hiányzik az asztaltól a Te környezetedben? – teszi fel mindnyájunknak Jézus a kérdést, a szlovéniai asszonyokon keresztül. Mi tegyünk azért, hogy bárki bejöhessen! Legyen időnk, és legyen szeretetünk másoknak javára lenni abban, hogy ők is eltaláljanak a terített nagy vacsora asztalához, Isten királyi uralmához. Ha élő hit van valahol egy szívben, az egy másik embertársunknak egészen biztosan hasznára lehet. Örüljünk ennek a megbízatásnak, hogy választottak lehetünk, Isten gyermekei, akiket Ő hívott el, és akiket Ő vezet a megszentelődés útján. Ebben a meghívásban egy új szerepet kapunk. Legyünk Krisztus szolgái! Menjünk, hívjuk mindazokat, akik távol vannak tőle, akik nem ismerik Őt, akik nem tudják viszonozni szeretetét. Eddig tart a mi feladatunk.

Egy hívást hallottunk. „Jöjjetek! Minden készen van.”

A teljes tanulmány itt tölthető le: